Megemlékezés az aradi vértanúkról
2020. október 07. , szerda
Mint minden évben Kisbér városa is megemlékezett ezen a napon a hősökről a Wass Albert Művelődési Központ kiállítótermében.
A Himnusz közös eléneklése után Kisbér Város Önkormányzata nevében Takács József, az intézmény igazgatója köszöntötte a megemlékezésre megjelenteket, majd így folytatta:
Országszerte megemlékezéseket tartottak az aradi vértanúk kivégzésének 171. évfordulója alkalmából. A magyar kormány 2001. november 24-én nyilvánította nemzeti gyásznappá október 6-át. A nemzeti gyásznapon Budapesten, a Kossuth téren felvonták, majd félárbócra engedték a zászlót, a Nemzeti Sírketben a Batthyány-mauzóleumnál emlékeztek és a Batthyány-örökmécsnél is mécsesgyújtás volt. Az 1848-49-es szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári haditörvényszék ítélete alapján 1849. október 6-án 13 honvéd főtisztet végeztek ki Aradon. Mártírhalálukkal egy napon végezték ki Magyarország első miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost is.
Róluk emlékezett meg Iványiné Kele Márta a Táncsics Mihály Gimnázium pedagógusa és Komenda Virág a Táncsics Mihály Gimnázium diákja, amely megemlékezés alatt, a nevek említésekor Varga Melinda önkormányzati képviselő és Sinkovicz Zoltán polgármester sorban elhelyezték a megemlékezés virágait, valamint a meggyújtott mécseseket.
Ezt követően Takács József osztotta meg gondolatait a hősökről:
Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az ezen a napon kivégzett tizenhárom tisztet tartja számon. Ők: Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knézićh Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly tábornokok és Lázár Vilmos ezredes. Haláluk napja a forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának szimbóluma lett. Az aradi vértanúk a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tisztek voltak, a szabadságharc végén a honvéd hadseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rangot viselt. Az 1848-49-es szabadságharcban játszott szerepük miatti megtorlással az osztrákok példát akartak statuálni. A magyar honvédsereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt: a nemzet, szabadságvágya ellenére két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben már nem tudott tovább harcolni. Az osztrákok sértett büszkesége miatt – hogy a megadás nem előttük történt – a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar parancsnokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat kiadták. Az utóbbi büntetésnek – amelyet korábban inkább csak köztörvényesekre alkalmaztak – megbecstelenítő jellege is volt. Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje megfontolt elgondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta: Gróf Vécsey Károlyt végezték ki utoljára. Amikor ma – ahogy hosszú ideje minden évben – a mártírokra emlékezünk, szerencsére tudjuk, áldozatuk nem volt hiábavaló. Ám hosszú idő kellett ahhoz is, hogy a hősök megkapják a méltó végtisztességet, s áldozatuk helyszínén is tisztességgel ünnepelni lehessen. Ma már talán bízhatunk abban, hogy az elődök harcát békévé oldó emlékezés jegyében telik el nemzetünk gyásznapja. De ez nem a koszorúk vagy virágok számán, harcias nemzeti szólamokon múlik elsősorban, hanem azon, hogy a hősök neveinek elsorolása mellett szellemiségüket is meg tudjuk-e idézni. Nem csak ma, hanem mindennapjainkban. Végső tanulságul az aradi kivégzés szemtanúját idézem: „Nyugodjanak a haza szent ügyéért elvérzett bajnokok! Ti meghaltatok, neveitek azonban a történet lapjai örökké élni fognak.”
A megemlékezés egy perces néma főhajtással, majd a szózat eléneklésével ért véget.
