Így rontottuk el, legyen kiút!
2010. november 27. , szombat
Való igaz, most már látjuk, elvétettük, elvesztettük termelő és gazdálkodó képességünket, elrontottuk, ami jól működött. A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar, messze nem képes adottságai és lehetőségei szerint gazdálkodni.
A mezőgazdaság diverzifikációja megszűnt, az állattenyésztés alól kihúzták a talajt, azok föld nélkül maradtak, az állatlétszám 20 év alatt a felére csökkent, jövedelemtermelése veszteségessé vált, ez az akció rövid idő alatt egy millió munkanélkülit adott az országnak. Pedig az élet 1989-ben, a kialakult változások révén, új kibontakozási lehetőségeket nyitott számunkra is. Az eufóriában a gazdák „tanult Jóska” barátja, mint egy elszabadult hajóágyú pillanatok alatt pusztává tette a vidéki életet, mely romok fölött tengődünk a mai napig, de már józanodunk, megtapasztalva a rosszat. A változásokban közreműködő erők, az irányítást bonyolító szervezetek azonban nem az elvárásoknak megfelelően formálták a helyzetből adódó lehetőségeket, inkább sajátos érdekeik felé terelték a kialakítandó folyamatokat. A nép nevében meghozott áldozatokból, a termelőmunka révén született eredményekből, nem a létrehozók részesültek, hanem a tűzhöz közelállók, és körülötte maradók, értékvesztett zsákmányává váltak. A sajátos érdekek érvényesítése révén nem a közszámára megújuló, és felhasználható forrásként kerültek vissza a gazdasági körforgásba, hanem spekulációs célként, olcsó prédaként, egyesek egyéni meggazdagodását szolgálták. Többségükben nem a gazdálkodásban betöltendő szerepük, hanem értékük alapján, kinyerhető és elérhető haszonforrásként kerültek látókörbe és felhasználásra. Ennek tulajdonítható, hogy Európa éléskamrája kiürült, a mezőgazdaság ágazatai közötti egyensúly felborult, és nagy múltú élelmiszergazdaságunk a minőségi felzárkózás lehetősége helyett felszámolásra került. Kis és nagykereskedelmünket adtuk oda olcsón a nyugati tőkének, ezzel óriási nemzeti tőkét veszítettünk hosszútávon. Eladtuk a kereskedelmet, bűnt követve el a társadalommal, a nemzettel szemben. Öreg bölcs ismerős mondta anno 65 éve: „elvehetitek a házamat, a festményeimet, a bútoraimat, csak egyet kérek, kereskedőimet, a boltomat hagyjátok meg”. Ebből adódik, hogy az ily módon ellehetetlenített ágazatunk máig nem találta meg a saját útját, és szerepét a piacgazdaságban. Lehetőségeink kiaknázását pedig mások vették célba, és nem az ország, hanem saját érdekeik szolgálatába igyekeznek felhasználni. Senkit nem érdekel az a régi bevált bölcs megállapítás, hogy az a jó, amikor a termést „bőrben” vagyunk képesek eladni. Nem beszélve arról, hogy a terménytárolással is komoly gondjaink vannak. Az sem foglalkoztatta az élelmiszeriparunk kiárusítóit, hogy a hozzáadott érték nemcsak áruvá teszi a termékeket, hanem biztos foglalkoztatást is jelent és magasabb bevételeket eredményez. A termékfeldolgozások kiszervezése, feldolgozóiparunk kiárusítása jelentős és biztos forrásoktól fosztotta meg az országot. Ennek következtében a piaci felvásárlás is elvesztette stabilitását. A piacok is kiszolgáltatottabbak lettek, elsődlegesen a felvásárlók ereje és akarata érvényesül szinte minden területen. A termények nyereségének túlnyomó többsége náluk - a kereskedőknél és felvásárlóknál - csapódik le. Az értéktermelő gazda pedig örülhet, ha át tudja magát menteni egyik évről a másikra. További gondokat okozott az állami szervek magatartása. Ahelyett, hogy a hazai termelő, termény és a vele foglalkozó vállalkozó élvezett volna bármi előnyt vagy kedvezményt, inkább a külföldi cégek kapták a támogatást, míg a hazaiak a megszorításokból vehették ki a részüket. A piacszerzés módszereiben mind nagyobb szerephez jutott a korrupció. Lassan, de biztosan épültek le a hazai és helyi gazdaságban a folyamatosságot biztosító elemek. Sajnos belülről is a bomlasztás kapott tágabb teret, így torzult maga a struktúra is. Nem az értékrend, a hagyomány, az adottságok hasznosítása került előtérbe, hanem az érdek. A társadalom is széthullóban van, mert a hagyományos erkölcs, a szakmai hozzáértéssel együtt, szépen kiszorult a porondról. Munka híján, az emberek elszegényedése felgyorsult és mindezt, mi magunk is hagytuk és kétes ígéretek fejében elnéztük, hogy lerombolják. Így aztán, ennek köszönhetően versenyképtelenné lehetetlenítették a hazai gazdaságot, kiszorítottak bennünket hagyományos piacainkról. Az országot pedig kiszolgáltatottá tették az idegen érdekeknek. Ez az a helyzet, amiből ki kell és ki is fogunk törni, mert meg vannak hozzá, – még – a lehetőségeink, amelyeket meg is kell ragadnunk. Ahogy megtapasztalhattuk a rendszerváltással, – szociálliberális közreműködéssel, – vadkapitalizmus bontakozott ki kis hazánkban. Beigazolva, hogy az emberi karaktert sokkal nehezebb megváltoztatni, mint egy ország gazdasági rendszerét. Ha a vezetők maradnak, akkor az érdekkapcsolatok és összefonódások is megtartják pozícióikat, hisz létük szorosan beágyazódott a rendszer pólusaiba. Így maradt fenn a felelősség nélküliség világa is, aminek következményeit most már mindenki saját bőrén érezheti. Újra nem saját érdekeink kerültek előtérbe, hanem továbbra is igazodtunk a mások által meghirdetett, és alkalmazott mércéhez, elvárásokhoz, ami végül is a jelen helyzethez vezetett. Feladtuk saját érdekeinket, értékrendünket, és kiszolgáltattuk magunkat pillanatnyi előnyöknek, és miután senki semmiért nem vállalt felelősséget, hát következmények nélküli országgá váltunk. Nem véletlen, hogy a jövő kibontakozásának alapvető feltételévé vált, a közjó feltételeinek megteremtése és megszilárdítása. Az erkölcsi alapok újraépítése, helyrerakása. Csak így állítható talpra, a gazdaság és kiegyensúlyozottá a társadalom. Van mit helyrehozni. Erre jó iránymutatók és útjelzők lehetnek számunkra az évszázados hagyományaink, amelyek elődeinket is figyelmeztették, merre van a számunkra járható út. Értékeink felszínre hozása és felhasználása terén van bőven tennivalónk, mert egy sérült és politikailag megvezetett, megtévesztett társadalom sokkal érzékenyebben reagál a körülötte zajló eseményekre különösen akkor, ha már szűkös és szerény tartalékait is felélte. Ne feledjük, ha a hétköznapok fenyegető gondjait sikerül enyhíteni, akkor a remény bizalommá válik és közelebb visz a beteljesüléshez. Mert a megoldás bennünk van! Gyökereink még élnek, és hatalmas tartalékokkal rendelkeznek, csak fel kell tárni a bennük rejtőző kincseket. Tömören fogalmazva, bízzunk egymásban, bízzunk magunkban,mert a „múlt erős gyökér, jelen, jövő belőle él”. Ezen az úton elindulva leszünk csak képesek élhető és versenyképes, vidéki életet teremteni magunk körül, amely tisztességes megélhetést és életkörülményeket biztosít, egyben jövőképet is ígér a mezőgazdaságban életpályát kereső fiataloknak. Az eddig meghozott új intézkedések eredményesnek bizonyultak. Nem csak reményt ébresztenek, hanem okot adnak a bizalomra. Véget kell vetni a vidéki életmód és életforma mesterségesen keltett válságának, az itt élők ellehetetlenítésének, kilátástalanságának, a munkahelyek nélküli, kaotikus és áttekinthetetlen állapotoknak. Nem engedhető meg, hogy a vidéki földet művelők és gazdálkodók állandó kiszolgáltatottságban érezzék magukat. A helyi problémák megoldásához, szükség van a kis- és középvállalkozások, a gazdák, és a civil szervezeteik közösségének, újjászervezésére, együttműködésére, munkájuk összehangolására, és érdekeik védelmére, az adottságok és lehetőségek felmérésére és kihasználására. Mégpedig azért, hogy akik ott helyben élnek érezzék és tudják, hogy sajátjukról van szó és hogy a tervezési munkától kezdve, a megvitatáson és egymás meggyőzésén át a döntésekig, az együttes munka és gondolkodás, valamint a közös felelősség hoz csak az egész közösség elvárásainak megfelelő eredményt, kiegyensúlyozott közéletet. Így lehet csak ésszerű, szükségszerű, és az igényeket kielégítő, fejlesztéspolitikát elindítani, kialakítani és megvalósítani. Olyat, amit mindenki magáénak érezhet. A magyarok képesek az összefogásra, a szemléletváltozásra, mely a közös felemelkedést segíti elő, ehhez azonban kicsinek és nagynak, termelőnek és kereskedőnek korrekt partnerré kell válniuk, a közös érdekek mentén osztozni tisztességgel a közösen elért jusson. Élni és élni hagyni elvnek ma érvényesülnie kell jobban, mint előtte bár mikor ebben a világban. Erről van szó, aki nem érti az idők szavát, az önző, kapzsi és zsugori, együttműködésre képtelen, hátramozdító, akadályozza a szükséges közös jövő felépítését. Örök igazság, hogy a tehenet nem csak fejni kell, hanem etetni is, mert elapad. A termelőnél is pénzt kell hagyni, hogy megélhessen és a tevékenység fenntartásával a munkahelyet megőrizze, és legyen önrésze a szükséges fejlesztési hozzájárulások elnyeréséhez. Ennek szellemében tegyük a dolgunkat, annál is inkább, mert míg egyes helyeken „Nálunk az árak a földön járnak”, ettől a termelő meg fejre áll. Érdekünk az összefogás, az összetartozás,mert együtt erősebbek vagyunk, mint külön-külön, azzal az igazsággal, hogy ezen az úton az erősebbek haladnak elöl, de célba a gyengébbekkel együtt kell beérni, csak így érdemes a munkát elkezdeni. A tőke világát éljük, a legnagyobb értékkel bír az arany, de azt nem lehet megenni, illetve meginni. Ez utóbbiban mi vagyunk és leszünk gazdagabbak, e cél és az eredmény legyen közös sikerünk, magyar siker..
Isten minket így segéljen.
Prekler László
ÚMVP tanácsadó
