Kisbér és a lovak – Mi változott és mit hozhat a jövő?
Olvasói gondolatok
2011. április 11. , hétfő
Még mindig a lovak városa volna Kisbér, vagy már teljesen elfeledtük múltunknak ezt a részét? Gondolatébresztő a kisbéri közhangulatról.
Ha bárkit megkérdezünk, mi jut eszébe Kisbérről, akkor nagy valószínűséggel a város lovas múltja fog szóba kerülni. Vagy a lovarda, mint értékes műemlék és egyben városunk jelképe, netán a híres Kincsem, a csodakanca, vagy a Kisbéri félvér, mint a magyar lótenyésztés egyik kiemelkedő fajtája. Kisbér neve mindig is szorosan összefűződött a lovakkal, ezt tanúsítja még ma is a város összképe. Joggal lehetünk büszkék erre az örökségre, hiszen ez tette városunkat naggyá és elismertté, nemcsak Magyarországon, de nemzetközi szinten is.
Mindannyian tudjuk, hogyan szűnt meg a híres kisbéri ménes a világháborúk viharai után, hogyan szóródott szét az értékes lóállomány és hogyan merültek feledésbe az értékek, a hagyományok, a sok tudás, amit felmenőink olyan sikeresen alkalmaztak a lótenyésztésben és kiképzésben. Sokévnyi elnyomás után manapság nagyon örömteli dolognak számít, hogy újra felfedezzük gyökereinket a fellendülő lovas kultúrának köszönhetően. Az egész országban egyre szélesebbé és színvonalasabbá válik a lovas turisztikai ajánlat, felfedeztük itthon is a lovas terápiát, mint fontos eszközt a gyógyításban, különösen a fogyatékkal élő gyerekek megsegítésére. Komáromban lovas színház nyílt, Kisbéren felújításra került a központi lovarda és a körülötte lévő épületek, rendszeresen rendeznek lovas versenyeket és egyre többen választják városunkban is a lovaglást, mint szabadidős tevékenységet.
Viszont nemcsak a lovas nemzetként ismert Magyarországon vált újból kedveltté a lovakkal való foglalkozás és a lovas sport. Globalizált, rohanó világunkban egyre többen fordulnak feltöltődés gyanánt a természet és a vidéki életmód felé. Azoknak, akik szeretik az állatokat, a lovaglás összeköti a sportot, a fizikai kihívást, az állattal való kapcsolatteremtéssel, különleges élményt jelent a közös teljesítmény, a harmónia, az összeszokás, az összeolvadás. A lovaglás, vagy a lovakkal való bármilyen foglalkozás nem pusztán testedzés, hanem életforma, melynek bár fontos része a technika, az ügyesség és a gyakorlat, de ennél többről szól. Megtanít sok mindenre, amire a mai embernek égetően szüksége van: felelősségérzetre, türelemre, empátiára, következetességre, igazságérzetre.
Olyan értékek ezek, melyekről manapság gyakran megfeledkezünk és saját gondjainkat másra zúdítjuk, igazságtalanul vádolunk másokat, vagy túl hamar elveszítjük türelmünket. Azért döntöttem úgy, hogy írásomat elküldöm városunk újságjának, mert Kisbéren is fontos lenne, hogy felhívjuk a figyelmet ezekre a gondolatokra, és hogy más szemszögből lássunk bizonyos dolgokat.
Lovainkat már két éve tartjuk Kisbéren és egyre erősebben érzékelem, hogy ebben a nagy lovas múlttal rendelkező városban mennyire megosztott az emberek hozzáállása a lovakhoz, illetve a lótartókról alkotott véleményük.
Sógorommal mindketten úgy nevezett „hobbilovasnak” számítunk, nem versenyzés céljából űzzük a sportot, hanem mert szeretünk lóháton kirándulni, túrázni, felfedezni a természetet, kikapcsolódni. Ha kiléptetünk a városból, sokszor előfordul, hogy ránk mosolyognak, üdvözölnek, megdicsérnek minket és az állatokat. A gyerekek, akik őszinte szemmel kivétel nélkül felfedezik a lovakban rejlő kisugárzást, örömmel fogadnak, ujjonganak, kérdezgetnek, szeretnének lovat simogatni. Mindig megmelengeti a szívemet, amikor ilyen kellemes légkörben fogadnak.
Sajnos ez azonban nem mindenkire vonatkozik. Itt pedig szükség van némi magyarázatra. Nem szeretném, ha az itt leírtak alapján úgy tűnne, nem értem meg azokat az embereket, akiknek fontos, hogy egy városban rend és fegyelem legyen, és akik vigyáznak saját területükre, szeretnék azt ápoltnak, tisztának tudni.
Előfordult már többször, hogy a városból kifelé lovagolva lovaink elpotyogtatott ürüléke miatt panaszkodtak ránk. Beismerem, hogy eleinte nem mindig szedtük össze utólag az utcán maradt piszkot, hiszen sokszor hosszabb utat kell bejárnunk, hogy kijussunk a városból és úgy gondoltuk, az utcán közlekedő lovas kocsik sem teszik ezt. Azonban mióta többször szóltak ránk, megváltozott a véleményünk és már több esetben mentem ki lovaglás után biciklivel a helyszínre, hogy felszedjem a trágyát, mivel azonban az otthoni lenyergelés, lóápolás után hosszabb idő telik el, mire oda tudok érni, legtöbbször addigra már valaki megelőzött. Viszont ami megdöbbent, az a hangnem, amit ilyenkor el kell viselnünk. Béketűrő ember vagyok, de kifejezetten bosszant, hogy trágár szavakat kiabálva, rosszindulatúan és szándékossággal meggyanúsítva rohannak le.
Fontosak az állattartást szabályozó rendeletek, mert nem csak a közhigiéniát, a békés együttélést biztosítják, hanem az állatok megfelelő tartásának körülményeit is. Meg kellene azonban gondolni, hogyan értelmezzük ezeket és a hozzáállásunk észszerű-e. Teljesen érthető, ha a lakó megkéri a lovast, hogy lovaglás után szedje fel a ház előtt elpotyogtatott „lócitromot” és ha megfelelő hangnemben figyelmezteti, ezt a lovas meg is fogja tenni. Azonban véleményem szerint nem elfogadható, sőt csaknem nevetségesbe hajló az a viselkedés, amikor valaki a problémát feleslegesen eltúlozva háborog, meg van győződve róla, hogy a lovas szándékosan az ő házát környékezte meg. (Ami szintén mosolygásra ad okot, mert akármilyen tanulékonyak is a lovak, egyik lovas sem képes a lova emésztési folyamatait befolyásolni…) Néhányan úgy viselkednek, mintha veszélyes hulladékot, vagy bombát helyeztek volna el a házuk elé. Mi több, egyeseket már az is zavarja, ha a lópaták felvernek némi kavicsot az út mentén. Mindez egy olyan világban, ahol autógázzal szennyezik a levegőt, az erdőben lépten-nyomon hulladék, régi televízió, mosógép, gumiabroncs veszélyezteti a vadállatokat, a növényzetet és rontja az összképet, ahol annyi módon károsul flóra és fauna, kifejezetten aggasztónak mondható. A lótrágya ugyanúgy a természet része, mint a föld, az avar, vagy a növények elhalt, korhadt részei. Felbomlik, megújul, a föld a nyomán újból kivirágzik. Ez a körforgás egy bonyolult rendszer része, ami csak akkor okozhat kárt, ha az ember belenyúl és felborítja. Természetesen el kell takarítani onnan, ahova nem való, de tizedannyi kárt sem okoz, mint a többi hulladék, amit felsoroltam.
Ha mindezt figyelembe vesszük, még nevetségesebb az a tény, hogy Kisbéren, a lovak városában, egy egész utca fog össze jó szándékú, az állatot szerető emberek ellen, amikor tavaly ősszel, nem is olyan messze tőlünk Kolontáron és Devecserben az egész országot megrendítő természeti katasztrófát okozott az emberi hanyagság és a természetvédelem figyelmen kívül hagyása. Egy nagyipari üzem felelőtlensége miatt emberek sérültek meg, veszítették el életüket, állatok és növények pusztultak el és sok évre ment tönkre a táj természeti értéke. Még aktuálisabb veszély a most Japánban fenyegető atomszennyezés, ami szintén hatalmas területeket pusztíthatna el. Ilyen helyzetben nem tűnik fontosabbnak a természethez való visszatérés és egymás megbecsülése minden más apró problémánál? Remélem, ez a pár példa segít abban, hogy elgondolkozzunk, hogyan is viselkedünk és miért is háborgunk, mi a célunk mások sértegetésével.
A régi szép időkben, ha használhatom ezt a kissé elcsépelt kifejezést, még nagyra becsülték a lovas gazdákat és akkor még senkit nem zavart egy-két lócitrom az utakon. Most azonban sok ember hozzáállása a városban már-már elkeserítő jövőképet vetít elénk - betonrengetegben élünk, nincsenek körülöttünk növények, gyermekeink már nem is ismerik az állatokat, senki nem becsüli már a természet szépségeit. Reméljük, ez a hozzáállás nem fog ahhoz vezetni, hogy Kisbéren teljesen elfelejtik a lovas múltat, a természet és az állatok szeretetét, hiszen gondoljunk csak bele, mekkora veszteség lenne ez!
